A prosecco ma Magyarországon is egyre népszerűbb. Könnyed, friss, elegáns, és sokak számára az ünnepi vagy baráti koccintások természetes itala lett. Azt viszont kevesebben tudják, hogy a prosecco alapját adó Glera szőlő mögött hosszú történelmi, tudományos és szőlészeti út áll.
Ez az út évszázadokon át vezetett az első írásos említésektől a modern DOC és DOCG rendszer megszületéséig. És ahogy sok nagy bor történetében, itt is emberek, tájak, viták, felfedezések és kitartó munka formálták azt, amit ma proseccóként ismerünk.
„Szeretném meglocsolni a torkomat azzal az almás ízű proseccóval.” -Aureliano Acanti, Roccolo, 1754
Ez az idézet valószínűleg a prosecco egyik legrégebbi ismert írásos említése a Veneto régióban. Már akkor is ismerték, már akkor is szerették. A szőlő azonban, amelyből ma a világ egyik legnépszerűbb habzóborát készítik, hosszú és kacskaringós utat tett meg addig, amíg elnyerte mai nevét és identitását.
A Veneto dombjai és az ötven szőlőfajta világa
Treviso tartomány dombvidéke – különösen Valdobbiadene és Conegliano környéke – évszázadok óta fontos szőlőtermesztő vidék. A középkori Conegliano városi statútumai már 1282-ben szabályozták a szőlők védelmét és a borok árusítását.
A 16. század végén, 1596-ban megjelent A borok természettörténete című munka pedig a helyi fehérborokat már Európa fejedelmi asztalaihoz is méltónak tartotta.
A vidék fejlődése azonban nem volt egyenes út. A 18–19. század fordulójára a helyi gazdálkodás sok szempontból elbizonytalanodott. Az 1709-es nagy fagy rengeteg szőlőtőkét pusztított el, és a helyükre gyakran gyengébb minőségű fajtákat ültettek.
Angelo Vianello és Antonio Carpenè 1874-ben megjelent munkájukban keserűen állapították meg, hogy a helyi gazdák hagyományos ültetvényein akár 50 különböző szőlőfajta is nőhetett egymás mellett, teljesen összekeverve.
A leggyakoribb fajták közé tartozott a Verdiso, a Bianchetta és a Marzemino, de a prosecco nevű szőlő már ekkor is jelen volt közöttük.
Villafranchi 1773-as leírása szerint a fajta valószínűleg a trieszti Carso vidékéről, az ottani Prosecco nevű faluból származik, ahol a szőlőt már régóta Glera néven ismerték. A coneglianói dombokon csak a 18. század végén, illetve a 19. század elején kezdték termeszteni.
Mivel azonban a „prosecco” név időközben más régiókban is terjedni kezdett, a névhasználat hosszú időre zűrzavarossá vált.
1868: az Oenológiai Társaság és a prosecco felemelkedése
A döntő fordulat 1868-ban kezdődött, amikor Antonio Carpenè és Felice Benedetti apát megalapította a Treviso Oenológiai Társaságot Coneglianóban.
A Társaság célja az volt, hogy a bortermelést tudományos alapokra helyezze. Különösen a Glerát – akkori nevén Proseccót – tartották a dombvidék egyik legígéretesebb szőlőfajtájának.
Az 1874-es termelési adatok jól mutatják, hogy a fajta már ekkor is komoly szerepet játszott a régióban:
- Conegliano: 798 hl
- Valdobbiadene: 2 270 hl
- Asolo: 641 hl
A négy körzetben összesen körülbelül 3 700 hektoliter proseccót állítottak elő. Valdobbiadene dominanciája már ekkor is feltűnő volt, ami nem véletlen: a terület adottságai kiemelkedőek voltak a fajta számára.
1878: Balbi gróf és az ideális változat felfedezése
A történet egyik legfontosabb szereplője Gróf Marco Giulio Balbi Valier volt. Ő a különböző prosecco változatok között azonosított egy különleges típust: kerek szemekkel, lazán tömött fürtökkel, finomabb ízzel és jellegzetesen aromás karakterrel.
Ezt a változatot Solighetto dombjain kezdte el terjeszteni, és az ő neve után kapta a Prosecco Balbi elnevezést.
Az 1878. június 23-án tartott coneglianói Oenológiai Társaság ülésén Cerletti professzor egyértelműen kijelentette, hogy a Prosecco Balbi az a helyi változat, amely a legjobb eredményeket hozza. Ezt az értékelést más szakértők – köztük Zava és Righini – is megerősítették a Vittorio Veneto és Valdobbiadene körzetekben.
Ezzel párhuzamosan ismertté vált a Prosecco Lungo is, amely hosszabb fürtű, nagyobb szemű változat volt. Emellett létezett Prosecco Bianco Tondo, Prosecco Rosa Lungo és egy negyedik helyi változat, a Prosecco Nostrano is, amely az idők során eltűnt az ültetvényekről.
1937: Dalmasso tisztázza a képet
Közel hatvan évvel később, 1937-ben Giovanni Dalmasso a Treviso-dombok fehérborairól szóló tanulmányában rendet tett a prosecco különböző változatai között.
Megállapítása szerint a proseccónak számos álváltozata létezett, de ezek közül csak kettő tekinthető valódi Prosecconak:
- Prosecco Lungo
- Prosecco Tondo, vagyis a Balbi
A coneglianói Kísérleti Szőlészeti Intézet – mai nevén CREA-VE – ezt követően DNS-elemzéssel és részletes ampelográfiai vizsgálatokkal pontosan azonosította a két fő változatot.
Prosecco Tondo, vagyis a mai Glera
A Prosecco Tondo, más néven Balbi, a mai Glera alapja. Gyakorlatilag aromás fajtának minősül, magas linalool-, nerol- és geraniol-tartalmával pedig nagyban hozzájárul a prosecco jellegzetes virágos-gyümölcsös aromájához.
Prosecco Lungo
A Prosecco Lungo kevésbé aromás változat, bár geraniol-tartalma szintén számottevő. Hosszabb fürtű, nagyobb szemű szőlő, karaktere eltér a ma legismertebb Glera-változattól.
Képaláírás: Glera Lungo – hosszú fürtű változat
Képaláírás: Glera Tonda – a mai Glera, aromás változat
Hogyan nevelik a Glerát?
A Glera erőteljes növekedésű szőlőfajta, ami egyszerre előny és kihívás. Hajlamos arra, hogy felborítsa a növekedés és a termés közötti egyensúlyt, ezért a megfelelő metszés és művelés különösen fontos.
A régióban hagyományosan több művelésmód is elterjedt:
- Sylvoz: főként termékenyebb, alacsonyabb dombvidéki ültetvényeken
- Cappuccina: magasabb, meredekebb lejtőkön
- Guyot: egyre elterjedtebb, különösen ott, ahol a minőség az elsődleges cél
A termőhely döntő szerepet játszik a Glera karakterében. Az északi lejtők magasabb savtartalmat adnak, míg a magasabban fekvő ültetvények aromásabb, cukrosabb szőlőt teremnek.
Ez magyarázza, miért adják a meredek, kézzel szüretelt dűlők – vagyis a mai Rive területek – a legjobb alapanyagot a karakteresebb proseccókhoz.
Az ültetvények kora szintén fontos. A régióban az a gyakorlat alakult ki, hogy nem az egész ültetvényt cserélik egyszerre, hanem csak az elöregedett tőkéket. Ennek eredményeként az átlagos tőkor körülbelül 50 év, ami a minőség és a stabilitás egyik fontos alapja.
Miért kellett a Glerát átnevezni?
A prosecco sikerének egyik legérdekesebb paradoxona éppen a neve körül alakult ki.
Mivel a „prosecco” eredetileg szőlőfajta neve volt, és a fajta más régiókban – síkságokon, sőt más tartományokban – is termeszthetővé vált, egy idő után bárki ráírhatta a „prosecco” feliratot a palackjára. Függetlenül attól, hogy honnan származott a szőlő, és milyen minőségű bor készült belőle.
Ez a helyzet komolyan veszélyeztette a Conegliano–Valdobbiadene régió évszázados hírnevét.
A megoldás 2009-ben érkezett: a szőlőfajta visszakapta a Glera nevet, a „prosecco” megnevezés pedig ettől kezdve kizárólag a meghatározott területről, meghatározott szabályok szerint készült bort jelölheti.
Ezzel jött létre a Conegliano Valdobbiadene Prosecco Superiore DOCG és a tágabb Prosecco DOC rendszer mai formája.
Ha tehát ma valaki autentikus proseccót keres, nem elég csak a névre figyelni. A DOCG vagy DOC jelölés az, ami garantálja, hogy valóban a Glera szőlő hiteles, szabályozott eredetű kifejezésével van dolgunk.
Az olyan pincészetek, mint a Conegliano körzetéből érkező Borgo Antico és Toni Doro, pontosan ezt a tájhoz kötött, hiteles minőséget képviselik.
Ma a régióban körülbelül 8 500 hektár DOCG és 31 000 hektár DOC minősítésű szőlőterület található. Ez Veneto teljes szőlőtermesztő területének közel egyharmada.
Összefoglalva
A Glera útja egy trieszti faluból, a venetói dombokon át a világ egyik legismertebb habzóboráig nem egyik napról a másikra vezetett.
Évszázados szőlészeti tudás, tudományos kíváncsiság, egy gróf szenvedélye és a termőterület iránti mély elköteleződés formálta azzá, ami ma.
Következő alkalommal, amikor egy pohár Prosecco Superiore DOCG-t töltesz magadnak, gondolj Balbi grófra és Cerletti professzorra – azokra, akik már 1878-ban felismerték, hogy ez az a szőlő, amelyből a legjobb prosecco készülhet.